Emlékezzünk. A gyászbeszéd - Fábián Beatrixtől ( Kati lánya ):

"      A telefon reggel 7-kor szólalt meg a kórházi betegágyam mellett. Ismeretlen szám. Éreztem, hogy ez csak a Szent Imre Kórház lehet, ahol anyu már napok óta küzdött a halálos baktériummal. “Édesanyja ma reggel 5.15-kor békésen elaludt.” - közölte velem egy női hang a vonal túlsó végén.

Ekkor már reményünk sem maradt, hogy ezt a csatát is megnyeri hihetetlen élni akarásával, mint már annyiszor tette. Ez alkalommal az őrangyala nem volt elég éber.

Édesanyám, Hórvölgyi Katalin, 76 évvel ezelőtt született egy Hajdú-Bihar megyei kis faluban, Tiszagyulaházán, szülei harmadik gyermekeként, s mindig hűségesen ragaszkodott ehhez a vidékhez és az ott élő emberekhez. Gyermekként nem tapasztalhatta meg, milyen a boldog családi élet, hiszen már ötévesen elvesztette édesanyját, s míg el nem érte a kollégiumhoz szükséges életkort, nagyszülei vették magukhoz. “Világpolgár” volt. Vagány fiatal lány, aki a tragédiák ellenére is őrizte töretlen jókedvét, optimizmusát és tetterejét.

A mezőtúri Teleki Blanka Gimnázium tanulójaként egy aktív, lelkes diákcsoport tagjává vált, s életre szóló barátságokat kötött. Imádta testvéreit. Bár Tivadart és Lajost messzire sodorta tőle az élet, amikor csak lehetett, velük töltötte idejét. Eközben otthon, édesapja házában is segített az új házasságból született öccsei, László és Zoltán nevelésében.

Fiatal leányként, nagynénjéhez, Valikához költözött Budapestre. Itt kezdte meg önálló, munkás életét műszaki rajzolóként az Agrobernél, s itt ismerkedett meg édesapámmal, akivel 35 évet élt boldog házasságban.

Amikor apukám kisiparos lett, ő is otthagyta munkáját, hogy segítse a családi vállalkozást. Sokat nélkülöztek, míg az üzlet beindult, s a folyamatos munka mellett rólunk is gondoskodni kellett. Egy ideig minden jól ment, ám a Rendszerváltás nem kedvezett a kisiparosoknak. Újabb nehéz időszak következett. El kellett adniuk félig elkészült házunkat, s anyunak újra munkába kellett állni, mint önkormányzati dolgozó. A terv sikerült. A család helyzete stabilizálódott, de időközben apu megbetegedett, s őt kellett ápolnia munka mellett. Érte ezt is szívesen tette.

Amikor apukám elvesztette a rák ellen folytatott harcot, anyu hirtelen magára maradt. Legfőbb vigaszt az utazások és a túracsoportja jelentette, de igazából nem találta a helyét. Imádott az unokáival lenni, de egyikkel sem tölthetett annyi időt, mint szeretett volna. 

Rengeteg energiája volt. Rendületlen munkamániájával családja, barátai iránti szeretetét igyekezett bizonyítani, gyakran az őrületbe kergetve azokat. Ha valamit meg kellett oldani, már ment is és csinálta. Még főzött is, ha muszáj volt (ráadásul nagyon finoman). Soha nem unatkozhattunk mellette. Benne volt minden őrültségben. Tájfutni is eljött. Sőt, sikeresen teljesítette a pályát.

Imádta a baráti kapcsolatokat. Gyakran Ő volt a társaság középpontja, mégis sokszor tűnt magányosnak. Egészen addig, míg Zsuzsa barátnője újra fel nem tűnt az életében. Ők ketten tökéletesen kiegészítették egymást, rengeteg vicces kalandot éltek meg együtt, tanultak egymástól.

Egy alkalommal, nem sokkal a halála előtt, alaposan megváratott. Beteg testvérét látogatta meg. Nem kértem számon, mégis magától mondta, ami a szívén kikívánkozott: “Sütöttem pogácsát és elvittem neki. Miért várnánk mindig az ünnepekre, mikor máskor is okozhatunk örömet egymásnak?”

Ez volt az utolsó alkalom az örömszerzésre. Az ünnepet már nem várta meg.

Köszönjük neki azt a végtelen szeretetet, amit felénk árasztott! Még most is érezzük óvó aggodalmát, gondoskodó mozdulatait. És azt, hogy még szeretett volna maradni velünk egy kicsit.  "

https://turaszakik.blog.hu/2021/03/05/fabian_kati_r_i_p

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.