SZALAY ISTVÁN
Hóvirág
A felhők mögül félénken elővillanó nap csak lassan szárítja fel a tavalyi cserjét.
A gyertyánosban szarvasrudli vonul. Nagy, dióbarna szemű tehenek kíváncsiskodnak a nyiladékon, majd később úgy eltűnnek, mintha elnyelte volna őket a föld. A kövek között disznók hevernek és feledni próbálják a téli nagy hajtásokat. A cserkészút mentén öreg nénike bukkan elém. Összerezzen amint meglát, azután – talán zavarában, hogy ilyen váratlanul megjelentem előtte – felrántja a kosara fedelét.
- Hóvirág! – mondja – ide, erre az oldalra jövök át kedves, mert itt jobban süt a nap és melegebb a föld.
A kosárban, mint puha hópelyhek szerénykednek a kis virágok.
- Mikor lesz egy kosárra való? – kérdezem.
- Minden évben ide jövök legelőször. Itt, a napos oldalon, a kövek között melegszik át leggyorsabban a föld, és itt bújnak ki legelőször az én kis virágaim.
A közelben mátyásmadár kiált. Langyos szél támad a közeli falu felől.
- Mióta jár virágot szedni?
A néni már mosolyog, látszik rajta, hogy nem is bánja ezt a kis beszélgetést a meredek kapaszkodó után.
- Gyermekkorom óta az erdőből élek. Hóvirág, ibolya, gyöngyvirág, gomba, csipke, ezek az én kincseim. A városban már sokan ismernek, és azt mondják, én hozom számukra az igazi tavaszt. Lehet ugyan még zimankó, egy-két napos hóvihar is, de sokáig nem tarthat már a tél, ha én a virágos kosarammal megjelenek.
Valahol a sűrűben megint zörgés támad. Úgy látszik, az őzek vagy a muflonok is keresik a szélvédett helyeket.
- Nőnapra száz csokrot árultam. Úgy álltak előttem sorban a férfiak, mintha valami jóféle pálinkát mértem volna. Némelyik már a nevemen szólít. „Nekem három szép csokrot, Mari néni!” Volt, aki azt is megkérdezte: „Jön-e már a tavasz, Mari néni?”
A csörgés erősödik. A szarvasok visszajönnek a fenyvesből, és mintha emberek a világon sem lennének, kiállnak a tisztásra sütkérezni.
A néni – úgy látszik, elfáradt a sok gyaloglásban – beszédes kedvében van. Le is ül egy tuskóra, a kosárkája aljáról egy darabka kenyeret keres elő.
- Nekem erdőtjáró ember volt minden pereputtyom. Az apámról azt beszélték a faluban, hogy orvvadász volt. Én bizony sohasem láttam a kezében puskát, bár nem mondom, egy-egy combot hozott néha. „Milyen hús ez, Ferenc?” – kérdezte ilyen kor szegény boldogult anyám.
Apám elkomorodott, magasan felhúzta egyik szemöldökét, és azt válaszolta : „Eddmeghús, Mari!”
Közben a kosárkából főtt tojás is kerül, amit megtisztít, gondosan megsóz, s közben szóval tart.
- Engem már februárban nem fognak a falak. Olyanféle menőkés embernek születtem. Én háltam már az erdőn is. Egyszer, egy évben annyi ibolya volt, hogy zsákba szedtük az unokámmal.
Elballag a néni. Nem marad utána, csak a nagy csend. Eltűnnek a szarvasok is a verő oldalból. Egy fáról madár röppen. Örvösgalamb. A tavasz csalhatatlan hírnöke…
====================================================================
És ilyenek voltak a Nimród kalendáriumban : http://www.vadaszat.net/kalendar/2006majus/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.